Párizs, 3. nap

Már nem is emlékszem mikor volt ébresztő… A klasszikus croissant-os reggeli után ’Mánü’ már várt minket a szálloda előtt, bepakoltuk a csomagokat és elindultunk Párizs felé.

Az út megintcsak kicsit hosszúra sikeredett, ismételten sokan bebóbiskoltak, viszont a benzinkutas pihenő és kávé után frissen, üdén hallgattuk végig Csilla történelemóráját.

Az autópályán táblák jelezték, hogy Orleans mellett haladunk épp, jó lett volna oda is elmenni, de erre sajnos nem jutott idő, így be kellett érnünk Csilla Jeanne d’Arc-os előadásával. Furcsa volt, nem gondoltam volna, hogy ekkora kultusza van a kicsi Jeanne-nak… A későbbiekben még bőven lesz róla szó.

Nemsokára megérkeztünk Versailles-ba és olyan tömeg fogadott minket, hogy hihetetlen, ha nem is mertük volna Csilla hozzáállását, már kezdtünk volna aggódni, hogy sose jutunk be. Leszállást követően egyből megrohantak minket a hírhedt szenegáli árusok, akikkel köztudottan jó üzleteket lehet nyélbe ütni, viszont az előre megbeszéltek szerint leráztuk őket mondván, majd kifelejövet bizniszelünk. Amúgy elég félelmetes szitu volt: 5-6 koromfekete fószer, nyakig felszerelkezve képeslapokkal, Eiffel-tornyos kulcstartókkal, meg mindenféle ajándéktárgyakkal, szó szerint lerohanták a buszt és egymást túlkiabálva próbálták ránksózni a cuccokat. Ha az ember nem figyelt oda és véletlenül ’rosszul’ tartotta a kezét,már dobta is bele a kulcstartót és azt tuti nem lehetett visszaadni nekik.

A kastély bejárata

Átverekedve a szenegáliakon bejutottunk a palota kerítésén belülre. Itt találkoztunk az idegenvezetőnkkel, ugyanis Csilla –mivel nem francia állampolgár- nem tarthatott tárlatvezetést. Ám valami nem volt kerek, így a tárlatvezetés előtt, jó 1 óra szabadidőt kaptunk, így lementünk megcsodálni a kertet. Hát az nem volt semmi… minden fűszál méretre vágva, szebbnél szebb virágok, fehérmárvány szobrok, szökőkutak, mindez egy akkora kertben, hogy hihetetlen! Tudtak élni akkoriban rendesen!

A neméppen csúnya kastély-kert

Szabadidőnk lejárta után elindultunk be a palotába. Gusztustalanul sokan voltak, néhol úgy kellett átverekednünk magunkat a tömegen! Szegény tárlatvezető néni elég nehezen tudta túlüvölteni azt a sok embert, így elég keveset lehetett hallani a mondókájából, de sebaj, a látvány mindenért kárpótolt minket! Arany töménytelen mennyiségben, giccs, pompa fényűzés, luxus… kb. ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni az ott látottakat. Egyik szobából a másikba járkáltunk, már nem megszámlálhatatlanul sokszor esett le az állam a látványtól, amikor közölte, az idegenvezető, hogy „Most akkor nézzük meg a palota legszebb szobáját!”… Nem hittem volna, hogy az addig látottakat még lehet überelni, tévedtem. Az Anyakirálynő szobája valóban szebb volt, mind addig akármelyik. Hatalmas baldachinos ágyán, eredeti, XIV. Lajos korából származó, hímzett ágytakarót fóliával letakarva védték, az ágy tetején mindenféle strucc tollak, címerek, festmények, a mennyezeten gyönyörű freskó, mindez persze rengeteg arannyal díszítve! Ezután átmentünk a tükör-terem névre keresztelt csarnokba, melynek mindkét oldalát tükrök borították. A mennyezeten a jól megszokott freskók rohadásig körbearanyozva. Itt hívták fel a figyelmünket egy kis részletre: egy kb. 2x3 méteres festményen utalást találunk kishazánkra! Egy kék palástos lovast láthatunk karddal és pajzzsal a kezében lóról levetődni, lova alatt halott törökök tömkelege. Úgy látszik a ’török kiűzésünk’ híre messzi földre eljutott, így aztán nekünk is jutott egy pár négyzetméter a Versailles-i Palotában.

Az XIV. Lajos mamája ágyának alsó...

...illetve felső része. /Tudott élni az öreglány!:-) /

A tárlatvezetés végeztével elindultunk vissza a buszunkhoz, de előtte persze azért üzleteltünk egy nagyot a szenegáliakkal: 7€-ért sikerült vennünk 21 db Eiffel-tornyos kulcstartót,(ugyanezért az Eiffel-toronynál 31,5€-t fizettünk volna) képeslapokat, kisebb, nagyobb Eiffel tornyokat stb., így örömmel nyugtáztuk, hogy nagyon jó ötlet volt szóbaállni azokkal a nagyon is sötét alakokkal.

Felszállva a buszra az Öreg Hölgy irányába indultunk. Útközben tartott Csilla egy kis ismertetőt a toronyról: ugyebár a klasszikussal kezdte, Eiffel bácsi tervezte. Aztán szó esett arról a speciális technológiáról, amivel építették. Ez annyiból állt, hogy az elemeket még izzó állapotukban szegecselték össze és csak ezután hűtötték le őket. Aztán ami a legérdekesebb volt, hogy valójában amikor megépült, egy ideiglenes jelképnek szánták, az akkor ép Párizsban tartott világkiállítás idejére. A terv az volt, hogy a rendezvény végeztével a tornyot lebontják, ám addigra a párizsiak annyira ’beleszerettek’, hogy ez végül meghíúsult. Mára odáig fajultak a dolgok, hogy pl. van olyan polgár, aki teljes vagyonát hagyja a toronyra, ami (miután pénzzé tették a vagyont) festék formájában kerül a torony ’tulajdonába’.

Az Öreg-hölgy

Az Öreg Hölgy lábánál állva egész fantasztikus látvány tárult elénk –sokkal, de sokkal monumentálisabb, mint a képeken, amiket eddig láttunk róla. Csodálkozásunk akkor hagyott alább, mikor ismételten felfedeztük, hogy akkora a tömeg, hogy estig ott állhattunk volna sorban. Ekkor azonban közbelépett Csilla! Egy laza mozdulattal odaugrott az egyik jegykezelőhöz, váltottak pár szót (valószínű ismerték egymást) és már nyílt is egy ajtó, melyen soron kívül, fejet lehajtva a felvonóhoz jutottunk, ami kb. 3 perc alatt fel is ért a torony 2. szintjére.

Zsuval az Eiffel 2. ...

Itt kiszállt mindenki, ám Húgom meg én felmentünk a 3. szintre, ami a torony csúcsa alatt rejtőzik pár méterrel. Itt található Eiffel bácsi irodájának replikációja, élethű viszbábúkkal színesítve.

... és 3. szintjén

A látvány egész leírhatatlan volt… olyan 300 méter magasan lehettünk, lent az emberek, autók akárcsak a repcsiről, hangyaméretűek voltak. Körbesétálva megkerestük Párizs nevezetességeit, majd beálltunk a lefele induló lifthez sorbanállók közé. Mivel nem voltunk hozzászokva a várakozáshoz, Zsuval bunkómód beálltunk egy spanyol család elé. Reménykedtem, hogy ’csak’ egy parasztnak fognak elkönyvelni, de veszettül elkezdtek vartyogni és addig ugatták a fejünk, míg végül beálltunk a sor végére. Jó 20 perc sorbanállás után leértünk a második szintre… itt ismét kilóméteres sor a liftnél, így némi tanakodás után elindultunk lefele, gyalog! Akkor egész jó ötletnek tűnt, még a lépcsőket is elkezdtük számolni, de mire leértünk úgy remegett a lábunk, hogy még! A lépcsők meg, -amit egy cipőbekötés miatt sikerült észrevenni- be voltak számozva, így jól kiröhögtük magunkat!

Elég "szar" volt a kilátás :-D

Leérve a toronyról rohannunk kellett rendesen, mivel a Szajna partján már vártak ránk, hogy induljunk a hajós városnézésre. Na ez az amit kihagytam volna az életemből! Egyrészt hűvös szél fújt, másrészt az idegenvezetőnk nem jött velünk (és persze magyarul semmiféle tájékoztató kiadvány nem létezett) így amikor elindult a hajó, lövésünk sem volt mi merre van, mit kell jól megfigyelni. Egyszóval ringatóztunk a hajón, mindenki veszettül sasolt arra, amerre az utaskísérő magyarázott, csak az a pár szerencsétlen magyar nézett mindig másfele!:) Egyetlen dolgot sikerült beazonosítanunk, a Notre Dame-ot.

Szerencsére az egész út alig volt egy órás, viszont a tudat, hogy azt a 15€-t mi minden egyébre tudtuk volna költeni, elég nyomasztó volt.

A hajó kikötése után még gyorsan vettünk egy-két apróságot egy nem túl olcsó üzletben, majd visszaszálltunk a buszra, ahol ’Mánü’ szerintem már nagyon unta a banánt. Elindultunk a párizsi szállodánk felé, útközben Csilla felkészített minket arra, hogy ’Mánü’-nak ez az utolsó napja velünk, ezután metróval és busszal fogunk közlekedni.

A szálloda a Szajna egy kis mellékfolyójától (csatornájától) két utcányira volt található, a Guard el’Est (Keleti-pályaudvar) közelében Párizs X. kerületében.

A szobák elfoglalása után, gyülekeztünk a hallban, ahonnét a csapat tömegesen indult vacsorázni. Felszálltunk egy buszra, ha jól emlékszem 6 megállót mentünk, majd egy nagyon hangulatos kis étteremben kötöttünk ki.

Csiga! Ez volt az egyik választható előétel, amitől elég sokan húzták az orrukat, de „Egyszer élünk” alapon Apuval rendeltünk egy-egy adagot. Mielőtt kihozták Csilla bemutatója alapján elsajátítottuk a csigaevés technikáját. Aztán megérkeztek, kis bonbonos dobozra hasonlító tálcákon hozták csóringer csigukat. A várttal ellentétben, nagyon ízlett! Főételnek valami husi volt párolt zöldbabbal, desszertként pedig nagyon finom pudingra emlékeztető csokihab.

Ilyet ettem!!!:) Viszont nagyon frankó volt!

Vacsora után kisebb sétára invitált minket Csilla, sétálgattunk egy rövidet az ébredő párizsi éjszakában. Elsétáltunk a Moulin Rouge előtt, majd ismét buszraszállva visszamentünk a hotelbe, hogy másnap kipihenten vágjunk neki az első, teljesnapos, párizsi városnézésnek.

A Moulin Rouge

Párizs, 2. nap

A reggel 6 órai ébresztő ismételten megviselt egy kicsit, ám az utána következő klasszikus francia reggeliért, úgy gondolom érdemes volt felkelni. Volt minden finomság, de ami vitte nálam a pálmát az a natúr croissant vajjal, sonkával, téliszalámival, tojással és friss kávéval. Ami furi volt egy kicsit, hogy a franciák ilyen bányászlábvizet isznak kávé címen, de hát úgy voltam vele: ez legyen a legnagyobb problémám!

Reggeli után gyors összepakolás, ’Mánü’ már várt minket a hotel előtt, és indultunk is a kastélyokhoz. A terv az volt, hogy 3 kastélyt nézünk meg, a 4.-et meg már sajnos csak kívülről, mivel a tervezett érkezésünk sajnos zárás utánra esett.

Az első megállóhelyünk Amboise volt. Kicsi, klasszikus óvárosa varázslatos, a megszokott virághegyekről nem is szólva. Csilla szerint itt árulják a legjobb kávékat Fro.-ban, a tehetősebb polgárok előszeretettel vásárolnak itt nyaralót. Talán Egerhez tudnám hasonlítani, olyan klasszikus borvidék, sok pincével, nagy szőlőőültetvényekkel. A kastély (ami engem inkább egy várra emlékeztetett) azt hiszem XV. szd.-i, a területén található Leonardo da Vinci sírja a Szent Hubertus kápolnában. Ebben a kastélyban kicsit csalódtam, őszintén szólva, nem teljesen így képzeltem el a „nagy Loire-menti kastélyokat”, bár ettől függetlenül tetszett. A termekben az a rengeteg arany, hihetetlen volt…

Da Vinci sírja a Szent Hubertus kápolnában

Az amboise-i kastély

Ezután a Chenonceau Kastély fele vettük az irányt. Na, ez már olyan látványt nyújtott, amire számítottam. A kastély fele a Loire folyóra épült, a parton hatalmas virágoskertek, parkok, sövénylabirintus és mindenféle „kellék” ami egy kosztümös francia filmhez elengedhetetlen, ugyanis itt előszeretettel forgatnak ilyeneket.

Hatalmas volt a tömeg, kb 400-500 méteres sor kígyózott a bejáratnál, de Csilla kapcsolatai révén, kb. 2 perc alatt bejutottunk, aminek örült a csoport veszettül, ám odabent a kastélyban, mintha a kinti tömeg 5-szöröse lett volna. Túlüvöltéssel próbálkozva meghallgattuk a kastély történetét, majd szobáról szobára végigmentünk. Láttuk a király szeretőinek szobáját, egyik szebb volt, mint a másik, roskadásig arannyal, festményekkel, díszes gerendás mennyezetekkel, melyeken nagyrészt a francia királyság jelképe, a liliom volt megfigyelhető, nameg L és C betűk XIV. Lajos és „Medicsi Katalin”-ra utalva. Az egyik szobában láttunk egy festményt a Napkirályról, ami egy hatalmas, faragott keretben volt, annyi arannyal díszítve, hogy szinte vakított.

Ezután fakultatív programként le lehetett menni a pincehelyiségekbe, ahol a konyha, a húsfeldolgozó, a fűszerraktár, a kamra és a cselédek étkezője volt megtekinthető. Nagyon durva volt, jórészt rézből meg fából készült merőkanalak, serpenyők, húsvillák, meg mindenféle konyhai felszerelések voltak a falra akasztva, középen egy nagyméretű, luxuskivitelű „sparhelt”, de ami a legérdekesebb volt, az egy súlyokkal meg mindenféle csigás megoldással működő „automatikus” nyársforgató berendezés.

Kifelejövet örömmel tapasztaltuk, hogy elállt a kb. fél órán át szakadó eső, így egy rövidke sétát tettünk a parkban, megfigyelve a francia kertészek remekműveit. Csilla mesélte, hogy annak idején kísérleteztek azzal, hogy minden növényt beoltottak mindennel, hátha valami szép sül ki belőle. Ennek köszönhetően láttunk olyan fenyőket, amiket itthon pl soha (és amik valószínű „látták” még a királyt is), nameg olyan fát aminek a fele gesztenye, a fele meg valami beazonosíthatatlan.(!)

Chenonceau

Visszatérve a buszunkhoz, Cheverny felé indultunk, itt egy olyan kastély található, melyet 1996-ig laktak az építtető család leszármazottai, majd átadták a közönségnek és átcuccoltak egy másikba! (Szegények!) Amúgy mind kívül, mind belül, átlagember számára ez tűnhetett a legotthonosabbnak. Nem volt akkora belmagasság, jól láthatóan kiépített elektromos hálózattal rendelkezett és megfigyelhető volt egy csomó XX. XXI. szd.-i használati tárgy, fotók is. Itt láttunk egy bekeretezett okiratot a falon, amin George Washington aláírása szerepelt (!), de sajnos nem emlékszem mi volt rajta!

Miután körbejártuk a szobákat és megnéztük utoljára azt a nagy termet ami roskadásig volt fegyverrel (még szamuráj kardok is voltakJ) sétáltunk egy kicsit a kastélyparkban, megállapítottuk, hogy olyan pihe-puha gyep nincs is a világon. Mint kiderült, csupán 250 km-re voltunk az Atlanti-óceántól, így már érthető volt, hogy miért is olyan buja a növényzet, mitől olyan szép a fű. Aztán kicsit meggyorsítottuk a sétát, ugyanis 4 órakor veszi kezdetét egy igen látványos dolog: a kastély híres vadászkutyáinak etetése. Ezután visszamentünk a buszhoz, majd elindultunk a nap utolsó kastélyához.

Cheverny

5 óra után valamivel értünk a Chambord-i Kastélyhoz, így bemenni sajnos nem tudtunk, de a kinti látvány azért kárpótolt kicsit. Fantasy-ba illő kinézettel, sok fura kicsi tornyával, giccses oszlopaival ez a kastély elnyerte a „Világ legszebb értelmetlensége” címet. Belső kialakítása sem étt előnyös, nagy belmagasságú hatalmas termeit soha nem tudták rendesen kifűteni, éppen ezért egyetlen király sem szerette. Ha jól emlékszem a Napkirály egyszer odaajándékozta valakinek, erre mondta Csilla, hogy „adott is, meg nem is”.

Chambord

Kissé fáradtan vánszorogtunk vissza a buszra, majd elindultunk vissza Tours-ba a szállodába. Útközben röpke 10 perces buszos városnézést tartottunk Bloire-ban, ahol meg kellett volna figyelni Jeanne d’Arc lovasszobrát,de sajnos nem láttam.
Bloire-ból "hazafele" menet

Mire ’hazaértünk’ már nem volt idő felmenni a szobákba felfrissülni egy kicsit, így egyből az étterembe menünk.

Aznap ilyen löncshússzerű felvágott volt káposztalekvárral meg kenyérrel, utána sonka grillezve, valami tejszínes öntettel, párolt zöldbabbal, desszertként fagyi. Egyedül az a káposztalekvár volt furi egy kicsi, mézzel volt erősen keverve, de sonkával, salátával, friss bagettel karöltve nagyon finom volt!

A tours-i étterem, ahol jókat ettünk:)

Vacsi után levezetésképp sétáltunk még egy jót a főutcán, majd összecsomagoltunk és szunya –ez volt az utolsó éjszakánk Tours-ba.