Párizs, 3. nap

Már nem is emlékszem mikor volt ébresztő… A klasszikus croissant-os reggeli után ’Mánü’ már várt minket a szálloda előtt, bepakoltuk a csomagokat és elindultunk Párizs felé.

Az út megintcsak kicsit hosszúra sikeredett, ismételten sokan bebóbiskoltak, viszont a benzinkutas pihenő és kávé után frissen, üdén hallgattuk végig Csilla történelemóráját.

Az autópályán táblák jelezték, hogy Orleans mellett haladunk épp, jó lett volna oda is elmenni, de erre sajnos nem jutott idő, így be kellett érnünk Csilla Jeanne d’Arc-os előadásával. Furcsa volt, nem gondoltam volna, hogy ekkora kultusza van a kicsi Jeanne-nak… A későbbiekben még bőven lesz róla szó.

Nemsokára megérkeztünk Versailles-ba és olyan tömeg fogadott minket, hogy hihetetlen, ha nem is mertük volna Csilla hozzáállását, már kezdtünk volna aggódni, hogy sose jutunk be. Leszállást követően egyből megrohantak minket a hírhedt szenegáli árusok, akikkel köztudottan jó üzleteket lehet nyélbe ütni, viszont az előre megbeszéltek szerint leráztuk őket mondván, majd kifelejövet bizniszelünk. Amúgy elég félelmetes szitu volt: 5-6 koromfekete fószer, nyakig felszerelkezve képeslapokkal, Eiffel-tornyos kulcstartókkal, meg mindenféle ajándéktárgyakkal, szó szerint lerohanták a buszt és egymást túlkiabálva próbálták ránksózni a cuccokat. Ha az ember nem figyelt oda és véletlenül ’rosszul’ tartotta a kezét,már dobta is bele a kulcstartót és azt tuti nem lehetett visszaadni nekik.

A kastély bejárata

Átverekedve a szenegáliakon bejutottunk a palota kerítésén belülre. Itt találkoztunk az idegenvezetőnkkel, ugyanis Csilla –mivel nem francia állampolgár- nem tarthatott tárlatvezetést. Ám valami nem volt kerek, így a tárlatvezetés előtt, jó 1 óra szabadidőt kaptunk, így lementünk megcsodálni a kertet. Hát az nem volt semmi… minden fűszál méretre vágva, szebbnél szebb virágok, fehérmárvány szobrok, szökőkutak, mindez egy akkora kertben, hogy hihetetlen! Tudtak élni akkoriban rendesen!

A neméppen csúnya kastély-kert

Szabadidőnk lejárta után elindultunk be a palotába. Gusztustalanul sokan voltak, néhol úgy kellett átverekednünk magunkat a tömegen! Szegény tárlatvezető néni elég nehezen tudta túlüvölteni azt a sok embert, így elég keveset lehetett hallani a mondókájából, de sebaj, a látvány mindenért kárpótolt minket! Arany töménytelen mennyiségben, giccs, pompa fényűzés, luxus… kb. ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni az ott látottakat. Egyik szobából a másikba járkáltunk, már nem megszámlálhatatlanul sokszor esett le az állam a látványtól, amikor közölte, az idegenvezető, hogy „Most akkor nézzük meg a palota legszebb szobáját!”… Nem hittem volna, hogy az addig látottakat még lehet überelni, tévedtem. Az Anyakirálynő szobája valóban szebb volt, mind addig akármelyik. Hatalmas baldachinos ágyán, eredeti, XIV. Lajos korából származó, hímzett ágytakarót fóliával letakarva védték, az ágy tetején mindenféle strucc tollak, címerek, festmények, a mennyezeten gyönyörű freskó, mindez persze rengeteg arannyal díszítve! Ezután átmentünk a tükör-terem névre keresztelt csarnokba, melynek mindkét oldalát tükrök borították. A mennyezeten a jól megszokott freskók rohadásig körbearanyozva. Itt hívták fel a figyelmünket egy kis részletre: egy kb. 2x3 méteres festményen utalást találunk kishazánkra! Egy kék palástos lovast láthatunk karddal és pajzzsal a kezében lóról levetődni, lova alatt halott törökök tömkelege. Úgy látszik a ’török kiűzésünk’ híre messzi földre eljutott, így aztán nekünk is jutott egy pár négyzetméter a Versailles-i Palotában.

Az XIV. Lajos mamája ágyának alsó...

...illetve felső része. /Tudott élni az öreglány!:-) /

A tárlatvezetés végeztével elindultunk vissza a buszunkhoz, de előtte persze azért üzleteltünk egy nagyot a szenegáliakkal: 7€-ért sikerült vennünk 21 db Eiffel-tornyos kulcstartót,(ugyanezért az Eiffel-toronynál 31,5€-t fizettünk volna) képeslapokat, kisebb, nagyobb Eiffel tornyokat stb., így örömmel nyugtáztuk, hogy nagyon jó ötlet volt szóbaállni azokkal a nagyon is sötét alakokkal.

Felszállva a buszra az Öreg Hölgy irányába indultunk. Útközben tartott Csilla egy kis ismertetőt a toronyról: ugyebár a klasszikussal kezdte, Eiffel bácsi tervezte. Aztán szó esett arról a speciális technológiáról, amivel építették. Ez annyiból állt, hogy az elemeket még izzó állapotukban szegecselték össze és csak ezután hűtötték le őket. Aztán ami a legérdekesebb volt, hogy valójában amikor megépült, egy ideiglenes jelképnek szánták, az akkor ép Párizsban tartott világkiállítás idejére. A terv az volt, hogy a rendezvény végeztével a tornyot lebontják, ám addigra a párizsiak annyira ’beleszerettek’, hogy ez végül meghíúsult. Mára odáig fajultak a dolgok, hogy pl. van olyan polgár, aki teljes vagyonát hagyja a toronyra, ami (miután pénzzé tették a vagyont) festék formájában kerül a torony ’tulajdonába’.

Az Öreg-hölgy

Az Öreg Hölgy lábánál állva egész fantasztikus látvány tárult elénk –sokkal, de sokkal monumentálisabb, mint a képeken, amiket eddig láttunk róla. Csodálkozásunk akkor hagyott alább, mikor ismételten felfedeztük, hogy akkora a tömeg, hogy estig ott állhattunk volna sorban. Ekkor azonban közbelépett Csilla! Egy laza mozdulattal odaugrott az egyik jegykezelőhöz, váltottak pár szót (valószínű ismerték egymást) és már nyílt is egy ajtó, melyen soron kívül, fejet lehajtva a felvonóhoz jutottunk, ami kb. 3 perc alatt fel is ért a torony 2. szintjére.

Zsuval az Eiffel 2. ...

Itt kiszállt mindenki, ám Húgom meg én felmentünk a 3. szintre, ami a torony csúcsa alatt rejtőzik pár méterrel. Itt található Eiffel bácsi irodájának replikációja, élethű viszbábúkkal színesítve.

... és 3. szintjén

A látvány egész leírhatatlan volt… olyan 300 méter magasan lehettünk, lent az emberek, autók akárcsak a repcsiről, hangyaméretűek voltak. Körbesétálva megkerestük Párizs nevezetességeit, majd beálltunk a lefele induló lifthez sorbanállók közé. Mivel nem voltunk hozzászokva a várakozáshoz, Zsuval bunkómód beálltunk egy spanyol család elé. Reménykedtem, hogy ’csak’ egy parasztnak fognak elkönyvelni, de veszettül elkezdtek vartyogni és addig ugatták a fejünk, míg végül beálltunk a sor végére. Jó 20 perc sorbanállás után leértünk a második szintre… itt ismét kilóméteres sor a liftnél, így némi tanakodás után elindultunk lefele, gyalog! Akkor egész jó ötletnek tűnt, még a lépcsőket is elkezdtük számolni, de mire leértünk úgy remegett a lábunk, hogy még! A lépcsők meg, -amit egy cipőbekötés miatt sikerült észrevenni- be voltak számozva, így jól kiröhögtük magunkat!

Elég "szar" volt a kilátás :-D

Leérve a toronyról rohannunk kellett rendesen, mivel a Szajna partján már vártak ránk, hogy induljunk a hajós városnézésre. Na ez az amit kihagytam volna az életemből! Egyrészt hűvös szél fújt, másrészt az idegenvezetőnk nem jött velünk (és persze magyarul semmiféle tájékoztató kiadvány nem létezett) így amikor elindult a hajó, lövésünk sem volt mi merre van, mit kell jól megfigyelni. Egyszóval ringatóztunk a hajón, mindenki veszettül sasolt arra, amerre az utaskísérő magyarázott, csak az a pár szerencsétlen magyar nézett mindig másfele!:) Egyetlen dolgot sikerült beazonosítanunk, a Notre Dame-ot.

Szerencsére az egész út alig volt egy órás, viszont a tudat, hogy azt a 15€-t mi minden egyébre tudtuk volna költeni, elég nyomasztó volt.

A hajó kikötése után még gyorsan vettünk egy-két apróságot egy nem túl olcsó üzletben, majd visszaszálltunk a buszra, ahol ’Mánü’ szerintem már nagyon unta a banánt. Elindultunk a párizsi szállodánk felé, útközben Csilla felkészített minket arra, hogy ’Mánü’-nak ez az utolsó napja velünk, ezután metróval és busszal fogunk közlekedni.

A szálloda a Szajna egy kis mellékfolyójától (csatornájától) két utcányira volt található, a Guard el’Est (Keleti-pályaudvar) közelében Párizs X. kerületében.

A szobák elfoglalása után, gyülekeztünk a hallban, ahonnét a csapat tömegesen indult vacsorázni. Felszálltunk egy buszra, ha jól emlékszem 6 megállót mentünk, majd egy nagyon hangulatos kis étteremben kötöttünk ki.

Csiga! Ez volt az egyik választható előétel, amitől elég sokan húzták az orrukat, de „Egyszer élünk” alapon Apuval rendeltünk egy-egy adagot. Mielőtt kihozták Csilla bemutatója alapján elsajátítottuk a csigaevés technikáját. Aztán megérkeztek, kis bonbonos dobozra hasonlító tálcákon hozták csóringer csigukat. A várttal ellentétben, nagyon ízlett! Főételnek valami husi volt párolt zöldbabbal, desszertként pedig nagyon finom pudingra emlékeztető csokihab.

Ilyet ettem!!!:) Viszont nagyon frankó volt!

Vacsora után kisebb sétára invitált minket Csilla, sétálgattunk egy rövidet az ébredő párizsi éjszakában. Elsétáltunk a Moulin Rouge előtt, majd ismét buszraszállva visszamentünk a hotelbe, hogy másnap kipihenten vágjunk neki az első, teljesnapos, párizsi városnézésnek.

A Moulin Rouge

Párizs, 2. nap

A reggel 6 órai ébresztő ismételten megviselt egy kicsit, ám az utána következő klasszikus francia reggeliért, úgy gondolom érdemes volt felkelni. Volt minden finomság, de ami vitte nálam a pálmát az a natúr croissant vajjal, sonkával, téliszalámival, tojással és friss kávéval. Ami furi volt egy kicsit, hogy a franciák ilyen bányászlábvizet isznak kávé címen, de hát úgy voltam vele: ez legyen a legnagyobb problémám!

Reggeli után gyors összepakolás, ’Mánü’ már várt minket a hotel előtt, és indultunk is a kastélyokhoz. A terv az volt, hogy 3 kastélyt nézünk meg, a 4.-et meg már sajnos csak kívülről, mivel a tervezett érkezésünk sajnos zárás utánra esett.

Az első megállóhelyünk Amboise volt. Kicsi, klasszikus óvárosa varázslatos, a megszokott virághegyekről nem is szólva. Csilla szerint itt árulják a legjobb kávékat Fro.-ban, a tehetősebb polgárok előszeretettel vásárolnak itt nyaralót. Talán Egerhez tudnám hasonlítani, olyan klasszikus borvidék, sok pincével, nagy szőlőőültetvényekkel. A kastély (ami engem inkább egy várra emlékeztetett) azt hiszem XV. szd.-i, a területén található Leonardo da Vinci sírja a Szent Hubertus kápolnában. Ebben a kastélyban kicsit csalódtam, őszintén szólva, nem teljesen így képzeltem el a „nagy Loire-menti kastélyokat”, bár ettől függetlenül tetszett. A termekben az a rengeteg arany, hihetetlen volt…

Da Vinci sírja a Szent Hubertus kápolnában

Az amboise-i kastély

Ezután a Chenonceau Kastély fele vettük az irányt. Na, ez már olyan látványt nyújtott, amire számítottam. A kastély fele a Loire folyóra épült, a parton hatalmas virágoskertek, parkok, sövénylabirintus és mindenféle „kellék” ami egy kosztümös francia filmhez elengedhetetlen, ugyanis itt előszeretettel forgatnak ilyeneket.

Hatalmas volt a tömeg, kb 400-500 méteres sor kígyózott a bejáratnál, de Csilla kapcsolatai révén, kb. 2 perc alatt bejutottunk, aminek örült a csoport veszettül, ám odabent a kastélyban, mintha a kinti tömeg 5-szöröse lett volna. Túlüvöltéssel próbálkozva meghallgattuk a kastély történetét, majd szobáról szobára végigmentünk. Láttuk a király szeretőinek szobáját, egyik szebb volt, mint a másik, roskadásig arannyal, festményekkel, díszes gerendás mennyezetekkel, melyeken nagyrészt a francia királyság jelképe, a liliom volt megfigyelhető, nameg L és C betűk XIV. Lajos és „Medicsi Katalin”-ra utalva. Az egyik szobában láttunk egy festményt a Napkirályról, ami egy hatalmas, faragott keretben volt, annyi arannyal díszítve, hogy szinte vakított.

Ezután fakultatív programként le lehetett menni a pincehelyiségekbe, ahol a konyha, a húsfeldolgozó, a fűszerraktár, a kamra és a cselédek étkezője volt megtekinthető. Nagyon durva volt, jórészt rézből meg fából készült merőkanalak, serpenyők, húsvillák, meg mindenféle konyhai felszerelések voltak a falra akasztva, középen egy nagyméretű, luxuskivitelű „sparhelt”, de ami a legérdekesebb volt, az egy súlyokkal meg mindenféle csigás megoldással működő „automatikus” nyársforgató berendezés.

Kifelejövet örömmel tapasztaltuk, hogy elállt a kb. fél órán át szakadó eső, így egy rövidke sétát tettünk a parkban, megfigyelve a francia kertészek remekműveit. Csilla mesélte, hogy annak idején kísérleteztek azzal, hogy minden növényt beoltottak mindennel, hátha valami szép sül ki belőle. Ennek köszönhetően láttunk olyan fenyőket, amiket itthon pl soha (és amik valószínű „látták” még a királyt is), nameg olyan fát aminek a fele gesztenye, a fele meg valami beazonosíthatatlan.(!)

Chenonceau

Visszatérve a buszunkhoz, Cheverny felé indultunk, itt egy olyan kastély található, melyet 1996-ig laktak az építtető család leszármazottai, majd átadták a közönségnek és átcuccoltak egy másikba! (Szegények!) Amúgy mind kívül, mind belül, átlagember számára ez tűnhetett a legotthonosabbnak. Nem volt akkora belmagasság, jól láthatóan kiépített elektromos hálózattal rendelkezett és megfigyelhető volt egy csomó XX. XXI. szd.-i használati tárgy, fotók is. Itt láttunk egy bekeretezett okiratot a falon, amin George Washington aláírása szerepelt (!), de sajnos nem emlékszem mi volt rajta!

Miután körbejártuk a szobákat és megnéztük utoljára azt a nagy termet ami roskadásig volt fegyverrel (még szamuráj kardok is voltakJ) sétáltunk egy kicsit a kastélyparkban, megállapítottuk, hogy olyan pihe-puha gyep nincs is a világon. Mint kiderült, csupán 250 km-re voltunk az Atlanti-óceántól, így már érthető volt, hogy miért is olyan buja a növényzet, mitől olyan szép a fű. Aztán kicsit meggyorsítottuk a sétát, ugyanis 4 órakor veszi kezdetét egy igen látványos dolog: a kastély híres vadászkutyáinak etetése. Ezután visszamentünk a buszhoz, majd elindultunk a nap utolsó kastélyához.

Cheverny

5 óra után valamivel értünk a Chambord-i Kastélyhoz, így bemenni sajnos nem tudtunk, de a kinti látvány azért kárpótolt kicsit. Fantasy-ba illő kinézettel, sok fura kicsi tornyával, giccses oszlopaival ez a kastély elnyerte a „Világ legszebb értelmetlensége” címet. Belső kialakítása sem étt előnyös, nagy belmagasságú hatalmas termeit soha nem tudták rendesen kifűteni, éppen ezért egyetlen király sem szerette. Ha jól emlékszem a Napkirály egyszer odaajándékozta valakinek, erre mondta Csilla, hogy „adott is, meg nem is”.

Chambord

Kissé fáradtan vánszorogtunk vissza a buszra, majd elindultunk vissza Tours-ba a szállodába. Útközben röpke 10 perces buszos városnézést tartottunk Bloire-ban, ahol meg kellett volna figyelni Jeanne d’Arc lovasszobrát,de sajnos nem láttam.
Bloire-ból "hazafele" menet

Mire ’hazaértünk’ már nem volt idő felmenni a szobákba felfrissülni egy kicsit, így egyből az étterembe menünk.

Aznap ilyen löncshússzerű felvágott volt káposztalekvárral meg kenyérrel, utána sonka grillezve, valami tejszínes öntettel, párolt zöldbabbal, desszertként fagyi. Egyedül az a káposztalekvár volt furi egy kicsi, mézzel volt erősen keverve, de sonkával, salátával, friss bagettel karöltve nagyon finom volt!

A tours-i étterem, ahol jókat ettünk:)

Vacsi után levezetésképp sétáltunk még egy jót a főutcán, majd összecsomagoltunk és szunya –ez volt az utolsó éjszakánk Tours-ba.

Egy érdekes gondolat...

A minap dolgoztunk faterral kint a műhelyben, amikor kezdődött az m1-en valami beszélgetős műsor. Alföldi volt a műsorvezető, beszélgetőtársa pedig Körmendi János színművész, akit 80. születésnapján köszöntöttek. Hihetetlen volt a kisöreg, ahogy becaplatott bottal a kezében és veszettül mondogatta mennyi baja van, mégis olyan kisugárzása volt, olyan életkedv áradt belőle, hogy az már irígylésre méltó volt.
Szó szót követett, aztán amikor arra terelődött a téma, hogy miért nem játszik, kerek perec rávágta, hogy eljárt felette az idő, már nem 20 éves! A következő kérdésre, miszerint "lenne-e újra 20 éves", azt felelte, hogy "nem, mert azt az életet, amit ő végigélt, azt egyszer is elég volt és különben is, megvannak az öregségnek is a szépségei..." Alföldi enyhén értetlen arccal ült és hogy őszinte legyek egy pillanatra elgondolkodtam én is... Mi szépsége van az öregségnek?
Szegény Dédim jutott eszembe, aki kb. 80 éves korától fogva heti rendszerességgel mondogatta, hogy meg akar halni! Eleinte nagyon ki voltam rá akadva, aztán némi felnőtt segítséggel kezdtem megérteni a halál iránti "vágyát". Belegondoltam milyen lehet tehetetlennek lenni, azt érezni, hogy ki van szolgáltatva az ember, hogy teher a másiknak. Hozzáteszem, soha egy percig sem éreztem tehernek a Dédnagyapámat, és az én szememmel nézve egy cseppett sem volt tehetetlen, vagy kiszolgáltatott! Ahhoz, hogy ezt megértsem 100%-ig... meg kell öregedjek!
Visszatérve Körmendi bácsira... arra a kérdésre, hogy "Mi szépsége van az öregségnek?" ezt felelte nevetve: "Az, hogy tudod, hogy nincs már sok hátra..."
Hát ez az a válasz, amire legkevésbé számítottam, sőt... úgy meglepődtem, hogy nem igaz! Hihetetlen, hogy egy sokmindent -szenvedést, bánatot, sikert, örömöt egyaránt- megélt ember öreg korára eljut oda, hogy mosolyog azon -élete lassan véget fog érni. Na persze, ha sírna, a végkifejlett ugyanaz lenne...

Párizs 1. nap

A reggel 4 órás kelés, nagyon durva volt, alig bírtam kivonszolni magam az ágyból, de persze miután leesett, hogy hamarosan életemben először repülni fogok, már nem jelentet nagy ügyet. Gyors készülődés stb. stb. stb. és már száguldottunk is a repülőtér felé.

Ferihegy 2B hajnali megvilágításban

Fura, volt… soha életemben nem voltam utasként a repülőtéren, kicsit ’megrémített’ az a nagy tömeg, na meg, hogy nem találtuk az idegenvezetőnket! Az igazat megvallva nem nagyon tudtuk volna mi ilyenkor a teendő, így hát keresgéltünk tovább. Jó negyed óra múlva megtaláltuk Bácsalmási Csilla névre hallgató idegenvezetőnket, aki már az első pillanatban jó arcnak tűnt. Gyors útbaigazítás, bechekkoltunk, rájöttünk, hogy a chekinnél igencsak barátságtalan a néni, /valószínű nem reggelizett még/ majd jó ¾ órás várakozás után felszálltunk a repire!

Airbus A-318

Húúú, nagyon király volt, kis Airbus A-318-as, 2x3 sor üléssel! Mondjuk nem ez volt álmaim repcsije, de a gondolat, hogy hamarosan életemben először felhők fölé emelkedem ezt feledtetni tudta. Ezután kis macera következett a tesómmal, bevallása szerint baromira félt, mégis egyből bevágódott az ablak melletti helyre, amit én már jól elképzeltem magamnak! A kis szenya!J De javára legyen mondva, hogy utána mégiscsak odaengedett!

Jó 20 perce ütünk már a repcsin, amikor bemondta a kapitány, hogy 20 perccel később fogunk felszállni. Ennek köszönhetően 40 percig bambultam a repink szárnyát, a féklapokat, a „Ne sétálgass a szárnyon” feliratokat meg a mellettünk álldogáló arab felségjelzésű Boeing-et.

Aztán elérkezett a várva várt pillanat: elkezdtünk gurulni a kifutó felé!J Útközben megcsodálhattuk a repülőtér minden szegletét, na meg egy csini kis Il-76-ost! Ráálltunk a kifutóra, a kapitány gagyogott valamit franciául és már éreztem is, hogy maximális teljesítménnyel dolgoznak a hajtóművek! Aztán bekövetkezett a csoda: a kapitány kiengedte a féket, a repcsi nekilódult, de olyan sebességgel, hogy belenyomódtam az ülésembe, majd pár másodperc múlva már a levegőben is voltunk!!! Leírhatatlan volt az érzés, ahogy a meredek emelkedés közben nem bírtam tartani a fejemet, ahogy a házak, autók másodpercek alatt hangyaméretűek lettek! Folyamatosan próbáltam beazonosítani merre repülhetünk, de „csak” a Százhalombattai Olajfinomítót sikerült felfedeznem. Pár perc múlva már a felhők felett voltunk, az ég tengerkéken virított, alattunk meg a hófedte hegycsúcsokra emlékeztető felhőtömeg! Sose láttam/éreztem hasonlót…

A Százhalombattai Olajfinomító 2500-3000 m-ről

Ezután felszolgálták a kaját, ami egy sonkás- és lekváros croissant-ból, egy Actimelből állt, mellé ásványvíz és kávé cuki Air France-os pohárkába, amit persze egyből el is raktunk! Elég poénos volt, úgy tömtem a fejem, hogy közben végig sasoltam ki az ablakon és fényképeztem. Nemsoká egy hegy felett repültünk, mely felett nálunk sokkal alacsonyabban egy másik gép is repült 2 csíkot húzva maga után, erről sikerült is egy nagyon vagány képet csinálnom.

Innentől kezdve egy –gondolom én- teljesen átlagos, zökkenőmentes másfél órás repülés következett, egyszer ugyan felvillant az övek becsatolására figyelmeztető lámpa és bemondták, hogy turbulens zónában repülünk, de egy kis rázkódáson kívül semmi nem történt.

Aztán egyszer csak elkezdtünk süllyedni, átrepültünk a vastag felhőtakarón és megláttuk Franciaország szántóföldjeit, kisebb városait. Alighogy bemondták, hogy hamarosan leszállunk, Húgom kitalálta, hogy még ki szeretne menni a mosdóba, kis huzavona után végül a business osztályon lévő wc-be terelte az utaskísérő. Pár perc múlva hallani lehetett, ahogy kinyílik a futómű, (pont ott volt alattunk) és frankón megfigyelhető volt, ahogy a fékszárnyak leeresztése után a gép lassul, majd leengedi a hátsó felét. A magasság egyre csökkent, mígnem feltűnt a kifutón lévő jelzések sokasága és egy kis döccenővel már le is szálltunk. A szárnyon lévő felső féklapátok kinyíltak és olyan tempóban fékezték a gépet, hogy ha nem vagyok bekötve kicsúszom az ülésből. Jó 10 percet gurultunk (hatalmas az a reptér), közben láttuk az emlékműként kiállított Concorde-ot, majd megálltunk és szép lassan elindultunk a kijárat fele. A repcsi nem állt csőre, így az odatolt lépcsőn mentünk le és busszal vittek be minket a terminálba.

Landing

Az első –és e 6 nap alatt az utolsó is- csalódás ezután ért. A Charles de Gaull repülőtér a világ legnagyobbjai közé tartozik, namost ehhez képest egy lepukkant, alig szocreálnak nevezhető látvány fogadott… a felújított Ferihegy 1. ahhoz képest, egy full-extrás luxusrepülőtér! Fekete takarítómunkások dolgoztak mindenhol olyan fájdalommal az arcukon, hogy komolyan mondom, siralmas volt nézni! Ezután megállapítottuk Apuval, hogy ”a nagy nyugaton” se különbek a wc-k, koszos, büdös, igénytelen –akárcsak itthon! (Bár a ferihegyi slozira nem volt panasz)

A kis technikai szünet után összeállt újra a csoport, majd miközben vártuk a bőröndjeinket Csilla elmondta az aznapi programot: ’Mánü’ aki egy tipikus francia buszsofőr, már a kijáratnál vár minket, majd egy röpke buszos városnézés után elindulunk a Loire-völgybe, útba ejtve Chartes-t, ahol egy XI. szd.-i katedrális áll.

/Ja igen, a ’tipikus francia’… Csilla elmondása szerint –amit később meg is tapasztaltunk- a franciák, soha nem kapkodnak semmivel, halál ráérősen intézik a dolgaikat, szóval ne lepődjünk meg ilyen negyed-, félórás csúszásokon! Mondjuk meg is látszik, Fro.-ban az átlagéletkor jóval a magyarországi felett van./

Miután mindenki megkapta a csomagokat, átestünk egy útlevél-ellenőrzésen, majd odacaplattunk a buszhoz, ahol ’Mánü’ már várt minket. (Szimpi volt a bácsi)

Elindultunk a párizsi városnézésre: először jó negyed óra buszozás után láttuk azt a stadiont, ahol a focivébé döntőjét rendezték, majd szép sorban végigmentünk a ’klasszikusokon’: Diadal-ív, Concorde-tér, Louvre, Eiffel-torony, Invalidusok-dómja stb. Mondta Csilla figyeljük meg a várost, sehol egy kis szűk utca, minden olyan tágas, így egy enyhe kis szél is kiszellőzteti a várost –nincs szmog. Arról nem is beszélve, hogy ahol van egy talpalatnyi hely, ott fa, vagy bokor van.

A Diadal-Ív a buszról

Ezután megálltunk Párizs legnagyobb épülete lábánál. Ez egy 59 emeletes felhőkarcoló, melynek legtetején panorámakávézó van kiépítve és alig 10€-ért fel lehetett menni egy spéci gyorslifttel. Ha már lúd, legyen kövér alapon Apuval felmentünk és tényleg, a lift nemegész 30 másodperc alatt megmászta a több, mint 320 métert. Néhány fénykép, áll-leesések a város látványától, majd mivel időre kellett visszamenni a buszhoz, így már indultunk is lefele! Ja igen, mikor megálltunk a busszal, bementünk egy plázába, hogy együnk valamit –találtunk egy nagyon guszta szendvicsest, ahol 4€-ért ettünk egy bagettes szenyát. Nem mondom, hanyatt löktem magam először, de az a szendvics… Csilla szavait idézve: „az ízek orgiája”.

Párizs legmagasabb épülete, a több, mint 320 m magas felhőkarcoló

Az Öreg Hölgy a felhőkarcolóról, háttérben Párizs "új negyede"

Miután visszaértünk a buszhoz, elindultunk a Loire-völgye felé. Útközben Csilla folyamatosan mesélt Fro.-ról, meg a hozzá kapcsolódó történelemről. Fura volt, miközben néztünk ki az ablakon egy idő után azt vettem észre, hogy valami nagyon fura… a táj, ameddig a szem ellátott, semmi extra, mintha itthon ültem volna egy buszon, annyi különbséggel, hogy sehol nincs nyakig érő gaz, az út szélén végig virágok a szivárvány színeiben és ami a legérdekesebb: minden körforgalom közepén egy meseszép virágoskert van! Nem értem ezt itthon mért nem tudják megcsinálni? Kis apróság, de hihetetlen sokat javítana az emberek közérzetén!

Megérkeztünk Chartes-ba! Hihetetlen hangulatos kis városka, klasszikus középkori kis házakkal, leginkább Szentendre óvárosához tudnám hasonlítani. Itt már meg sem lepődöm, mindenhol virágoskertek, a lámpaoszlopokon, az erkélyeken, vagy csak simán kitéve az ablakokba… gyönyörű! És a távolban, egy kis dombon magasodik a katedrális! És akkor hányingert kapok: a főtéren két „fantasztikus” alkotás, egy kb 2,5 m magas gumicsizma és egy kínai piacon kapható locsolókannát ábrázoló szobor!(!) Valamiért olyan érzésem támadt, hogy mért nem lőtték agyon aki engedélyezte, hogy egy ilyen helyre ilyen szobrokat rakhassanak?! Borzasztó…

A Chartes-i Katedrális

A 'no comment'-es gumicsizma alkotás Chartes-ban...

A katedrális előtt megállva elakad a lélegzetünk! Hatalmas! Ilyen méretű és ilyen építészeti stílusú épületet még nem is nagyon láttam! Fantasztikus, mindenféle szobrok, ólomüvegek, kis torony, nagy torony, szentháromságra utaló motívumok és liliomminták tömkelege! És ami a legsokkolóbb, hogy ez a XI. szd.-ban a kelták építették, ráadásul a hely ahol áll, sokkal nagyobb a Föld mágneses sugárzása! A mai napig nem értik a tudósok, hogy ezt akkoriban hogy tudták „megmérni”. A katedrális méretein csodálkozva egy másik dolgon is elgondolkodunk: mit jelentett akkoriban az embereknek a hit? Egy ilyen volumenű épületet, ma a XXI. szd.-ban sem egy egyszerű feladat felépíteni, hátmég akkoriban. Aztán Csilla rávilágít a titok nyitjára: a hit. Akkoriban olyan szinten tudták manipulálni az embereket Istennel, hogy a sok szerencsétlen minden erejét a katedrális építésének áldozta, annyira félt Isten haragjától, bosszújától, vagy épp annyira szerette Istent… Jó lenne, ha csak egy kicsit hasonlítana a világunk az akkorira, a mai, magát hívőnek nevező emberek nagyrészétől kiver a víz és akkor az egyház működéséről nem is beszéltünk –gusztustalan!

Bent a katedrálisban nem egyszerű érzések ragadják meg az embert! A misztikus félhomályban (jó értelemben) feláll a szőr az ember hátán! A csodásabbnál csodásabb ólomüvegekben a kék dominál, erről megtudjuk, hogy annak valami kagyló az alapanyaga és kihasználva a természet sokszínűségét, minden kék részlet más-más árnyalatban pompázik!

Sétáló utca Chartes-ban

Chartes-i kitérőnk után folytatjuk utunkat a Loire-völgybe, ami egy jó 2,5 órás utat jelent. Útközben Csilla segítségével áttekintettük a francia történelem legfontosabb mozzanatait, hihetetlen a csaj, egy élő töri könyv! Egy cseppet sem unalmas, szépen beszél, itt-ott némi humorral fűszerezi mondandóját, ám egy óránál tovább senki nem bírja, –hiába, az utazás izgalma- szép lassan az egész busz elszenderedik. Utólag Mamitól tudtam meg, hogy Csilla miután észrevette, hogy kishíján magának mesél, jó pihenést kívánva befejezte mondókáját és ami a legfontosabb, egy cseppet sem volt megsértődve.

Mikor diszkréten felkeltette a népet, már Tours közelében jártunk, 2 és fél napig itt, egy kis szállodában aludtunk. Ez is, akárcsak amit addig láttunk francia városkákat, baromi hangulatos volt. Főtéren egy nagy puccos hotel előtt, hatalmas virágoskert, szökőkutakkal karöltve, amikbe színes lámpák vannak beépítve, így sötétben még hangulatosabb és szebb.

Hotel Kyriad Tours

A szálloda (Kyriad Hotel Tours) a város főútjáról nyílt, egy hangulatos félig-meddig puccosnak mondható. Miután megkaptuk a kulcsokat, elfoglaltuk a szobákat, majd egy röpke pihenő után átmentünk a szemközti étterembe vacsizni. Isteni finom volt a kaja, előételnek pirítóson kecske-camembert sajt volt, dijoni mustáros ecetes öntettel, majd sertésszelet, szintén dijoni-s, tejszínes szósszal, desszertként almatorta és száraz vörösbor. Nagyon nagyon jó volt, szegény Mami alig elett valamit, se a mustár, se a sajt nem tartozik a kedvencei közé, így még az Ő vacsijából is jutott egy kicsi! Azt hiszem nagyon gyorsan megkedveltem a francia konyhát, ellentétben Húgommal, aki egy kiadósat hányt aznap éjszaka…

...

Ezerrel büszkélkedem, hogy nyáron eljutottam Párizsba!:))) NAgyon tutker volt, először voltam hosszab időt távol kishazánktól, rengeteg élménnyel gazdagodtam, kicsit szélesedett a látóköröm a világra, egyszóval felejthetetlen és tanulságos hét volt. Hát ezt most közzé is teszem szépen sorjában:)

Hehe:)

Nagyon unhatom a banánt, létrehoztam egy blogot itt is... Remélem nagyon sikerrel fogok majd írkálni, mint az ezelőttiekben!Mondjuk az első 'komolyabb' bejegyzés már készül veszettül, csak ugye idő -amiből sosincs:( De igyekszem!:)
Ui.: Ma leszedtem Transformerst, nagggyon nagggyon durván bejött!