A minap dolgoztunk faterral kint a műhelyben, amikor kezdődött az m1-en valami beszélgetős műsor. Alföldi volt a műsorvezető, beszélgetőtársa pedig Körmendi János színművész, akit 80. születésnapján köszöntöttek. Hihetetlen volt a kisöreg, ahogy becaplatott bottal a kezében és veszettül mondogatta mennyi baja van, mégis olyan kisugárzása volt, olyan életkedv áradt belőle, hogy az már irígylésre méltó volt.
Szó szót követett, aztán amikor arra terelődött a téma, hogy miért nem játszik, kerek perec rávágta, hogy eljárt felette az idő, már nem 20 éves! A következő kérdésre, miszerint "lenne-e újra 20 éves", azt felelte, hogy "nem, mert azt az életet, amit ő végigélt, azt egyszer is elég volt és különben is, megvannak az öregségnek is a szépségei..." Alföldi enyhén értetlen arccal ült és hogy őszinte legyek egy pillanatra elgondolkodtam én is... Mi szépsége van az öregségnek?
Szegény Dédim jutott eszembe, aki kb. 80 éves korától fogva heti rendszerességgel mondogatta, hogy meg akar halni! Eleinte nagyon ki voltam rá akadva, aztán némi felnőtt segítséggel kezdtem megérteni a halál iránti "vágyát". Belegondoltam milyen lehet tehetetlennek lenni, azt érezni, hogy ki van szolgáltatva az ember, hogy teher a másiknak. Hozzáteszem, soha egy percig sem éreztem tehernek a Dédnagyapámat, és az én szememmel nézve egy cseppett sem volt tehetetlen, vagy kiszolgáltatott! Ahhoz, hogy ezt megértsem 100%-ig... meg kell öregedjek!
Visszatérve Körmendi bácsira... arra a kérdésre, hogy "Mi szépsége van az öregségnek?" ezt felelte nevetve: "Az, hogy tudod, hogy nincs már sok hátra..."
Hát ez az a válasz, amire legkevésbé számítottam, sőt... úgy meglepődtem, hogy nem igaz! Hihetetlen, hogy egy sokmindent -szenvedést, bánatot, sikert, örömöt egyaránt- megélt ember öreg korára eljut oda, hogy mosolyog azon -élete lassan véget fog érni. Na persze, ha sírna, a végkifejlett ugyanaz lenne...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése