2009. október 24., szombat
2009. október 23., péntek
2009. október 3., szombat
Párizs 6.nap
Ébresztő után ez a napunk kicsit másképp indult. Nekiálltunk csomagolni, ami kicsit macerás volt, ugyanis jóval több holmit kellett bezsúfolni a bőröndökbe, mint mikor jöttünk. Gyorsan lementünk az étkezőbe, megreggeliztünk, utolsó simítások a bőröndökön, aztán gyülekeztünk a hallban, ahol megőrzésre hagytuk csomagjainkat. Csilla felvázolta az aznapi programot, majd elindultunk.
Aznapi első állomásunk a párizsi Parfüm Múzeum volt. Hát ettől nem voltam elragadtatva, Apuval azt beszéltük, hogy helyette sétálhatnánk egy kicsit a Chams-Élysées-n, de az idő szűkös volt a repülő indulása miatt, így ezt sajnos marad legközelebbre!
A múzeumba menet közben megcsodálhattuk újra a La Fayette áruházat, ami olyan kihalt volt, hogy hihetetlen! Ott, ahol előző nap tömeg volt, és káosz és fejetlenség, ott jóformán rajtunk kívül egy lélek sem volt! Tovább gyalogolva megnéztük az Operát, aminek látványát a metrómegálló felújítása csúfította el, majd megérkeztünk a múzeumhoz.
Ez sem volt egy nagy durranás, kb. 20-25 perc alatt végignéztük a parfümgyártás főbb mozzanatait, mindezt olyan tömény bűzben, hogy arra nem találok szavakat! Persze a „tárlatvezetés” hol máshol ért véget, mint egy illatszerboltban, ezzel szerezve kellemes órákat a csoport női tagjainak. Az a vicces, hogy itt egy klasszikus történet játszódott le: a nők bent az üzletben szaglászták a nyavajákat, a férfiak kint egyre türelmetlenebbül, nő kijön, odabújik apucihoz: „Most ha 4-et veszünk akkor olcsóbb!”, apuci kiakad, nő visszamegy, végül nem vesznek semmit, de tökjó volt!
Parfümszagtól lerészegedve útnak indultunk a Cité felé, bízva abban, hogy nem lesz senkinek a temetése és végre bejutunk a Notre Dame-ba! Szerencsére ez így is történt, néhány megállót mentünk az RER nevű gyorsvasúttal, majd ismét ott álltunk a nagy, két tornyos katedrális előtt!
Pár perc tolongás és sorban állás után beléptünk… Épp a vasárnapi mise zajlott, ami különleges hangulatot teremtett odabent, pláne mikor megszólalt az orgona abban a hatalmas , sejtelmes megvilágítású térben… valami egészen fantasztikus volt! Az egyetlen dolog, ami kiábrándító volt, hogy egy csomó turista észre sem vette hol van és viszonylag gáz volt, amikor az egyik miséző pap szólt be a kiabáló kis köcsögöknek!
Notre Dame-ból kiérve összegyűlt a csapat és elindultunk az utolsó látnivaló felé : Musé ’de Louvre. Néhány metrómegálló után a föld alól közelítettük meg a múzeumot, ugyanis van közvetlen bejárata a metróból. Itt újra találkoztunk Gabi nénivel, aki az Orsay-ben is beavatott minket a művészetek szépségeibe, majd elindult a klasszikus másfél órás tárlatvezetés.
Gabi néni közben elmondta, hogy a Louvre-t turista tempóban kb. 3-3 és fél nap alatt lehet megnézni (aztán évekig emészteni) így aztán lehet némi fogalmunk arról, hogy mit látunk a másfél óra alatt –tényleg csak a legfontosabbakat, egy-egy korszakra leginkább jellemző alkotásokat! Miloi Vénusz, Mona Lisa és a főbb Da Vinci alkotások, néhány szentet/szenteket ábrázoló kép, XIV. Lajos koronája, II. Napóleon appartmannja, és itt le is telt a másfél óra! Zsuzskával még felmentünk lefényképeztük az üvegpiramisokat, közben azon röhögtünk, hogy Rober Langdon vajon megtalálta-e már a Szent Grált? Aztán visszazökkenve a valóságba kerestünk egy éttermet, ahol drágapénzért ettem egy franciás, lecsószerű valamit, ami nagyon tré volt!
Utolsó próbatételként Csilla nélkül kellett gyülekeznünk a megadott helyen és időben, majd visszamenni a szállodába, ahol már várt ránk a busz. Bepakoltuk a bőröndöket és már úton is voltunk a repülőtér felé! Útközben láttuk azt az egyetemvárost, ahová Szent Benedek elrohant hóna alatt a fejével, megmutatta Csilla a Le Bourget repülőtérre vezető utat, majd jó fél órás buszozás után megérkeztünk.
Átesve az útlevélellenőrzésen lepakoltunk a tax-free zónában, még egy gyors kört futva ajándékvásárlás ügyben. Itt már ezerrel be voltam sózva a következő repülés miatt, valószínű ezért telt olyan lassan az idő… Aztán bemondták, hogy lehet bechekkolni, a szokásos macerák után már bent ültünk a váróban, ahonnét láttuk, hogy a repcsink már csövön áll, de még nem lehetett beszállni. A már említett franciás szokásoknak megfelelően, persze véletlenül sem a kiírt időben, de megnyitották a gépet és elfoglalhattuk a helyünket! Ablak mellett ültem, sikerült megfigyelnem a reptér dolgozóit, miközben szakszerűen dobálják a bőröndöket, lefényképeztem egy indulni készülő Boeing 777-est, majd mi is gurulni kezdtünk a kifutó felé.
Na, amit ott láttunk, az nem volt egy utolsó látvány –szó szerint dugó a kifutó végénél! Kb. 8-9 repülő várakozott felszállásra velünk együtt, arra gondoltam, mire ránk kerül a sor, megőszülök, de ekkor egy T-Mobile-os repi előreengedte a gépünk és már a levegőben is voltunk. Gyönyörű látvány volt a naplemente a levegőből, ahogy a havasokra emlékeztető felhőtömeget narancssárgára festette a lenyugvó nap, hát az valami gyönyörű volt! Aztán besötétedett…
Szinte a semmibe repültünk, az alattunk lévő felhőtömegtől csak azután lehetett látni a kivilágított városokat, mikor elkezdtünk ereszkedni. A gép folyamatosan süllyedt, majd jól hallhatóan kinyílt a futómű, felvillant a szárnyon lévő reflektor és mire észbekaptam, már le is szálltunk!
Nagyon fáradtan kiszálltunk és örömmel konstatáltuk, hogy magyar köszönést hallunk olyan valakitől, aki nem a csoporthoz tartozik: a rampás fiú! Ismét útlevél ellenőrzés, egész megtisztelve éreztem magam, hogy a határőr néni hajlandó foglalkozni velem, bár azzal a fejjel inkább ne tette volna! Itthon vagyunk!
Aznapi első állomásunk a párizsi Parfüm Múzeum volt. Hát ettől nem voltam elragadtatva, Apuval azt beszéltük, hogy helyette sétálhatnánk egy kicsit a Chams-Élysées-n, de az idő szűkös volt a repülő indulása miatt, így ezt sajnos marad legközelebbre!
A múzeumba menet közben megcsodálhattuk újra a La Fayette áruházat, ami olyan kihalt volt, hogy hihetetlen! Ott, ahol előző nap tömeg volt, és káosz és fejetlenség, ott jóformán rajtunk kívül egy lélek sem volt! Tovább gyalogolva megnéztük az Operát, aminek látványát a metrómegálló felújítása csúfította el, majd megérkeztünk a múzeumhoz.
Ez sem volt egy nagy durranás, kb. 20-25 perc alatt végignéztük a parfümgyártás főbb mozzanatait, mindezt olyan tömény bűzben, hogy arra nem találok szavakat! Persze a „tárlatvezetés” hol máshol ért véget, mint egy illatszerboltban, ezzel szerezve kellemes órákat a csoport női tagjainak. Az a vicces, hogy itt egy klasszikus történet játszódott le: a nők bent az üzletben szaglászták a nyavajákat, a férfiak kint egyre türelmetlenebbül, nő kijön, odabújik apucihoz: „Most ha 4-et veszünk akkor olcsóbb!”, apuci kiakad, nő visszamegy, végül nem vesznek semmit, de tökjó volt!
Parfümszagtól lerészegedve útnak indultunk a Cité felé, bízva abban, hogy nem lesz senkinek a temetése és végre bejutunk a Notre Dame-ba! Szerencsére ez így is történt, néhány megállót mentünk az RER nevű gyorsvasúttal, majd ismét ott álltunk a nagy, két tornyos katedrális előtt!
Pár perc tolongás és sorban állás után beléptünk… Épp a vasárnapi mise zajlott, ami különleges hangulatot teremtett odabent, pláne mikor megszólalt az orgona abban a hatalmas , sejtelmes megvilágítású térben… valami egészen fantasztikus volt! Az egyetlen dolog, ami kiábrándító volt, hogy egy csomó turista észre sem vette hol van és viszonylag gáz volt, amikor az egyik miséző pap szólt be a kiabáló kis köcsögöknek!
Notre Dame-ból kiérve összegyűlt a csapat és elindultunk az utolsó látnivaló felé : Musé ’de Louvre. Néhány metrómegálló után a föld alól közelítettük meg a múzeumot, ugyanis van közvetlen bejárata a metróból. Itt újra találkoztunk Gabi nénivel, aki az Orsay-ben is beavatott minket a művészetek szépségeibe, majd elindult a klasszikus másfél órás tárlatvezetés.
Gabi néni közben elmondta, hogy a Louvre-t turista tempóban kb. 3-3 és fél nap alatt lehet megnézni (aztán évekig emészteni) így aztán lehet némi fogalmunk arról, hogy mit látunk a másfél óra alatt –tényleg csak a legfontosabbakat, egy-egy korszakra leginkább jellemző alkotásokat! Miloi Vénusz, Mona Lisa és a főbb Da Vinci alkotások, néhány szentet/szenteket ábrázoló kép, XIV. Lajos koronája, II. Napóleon appartmannja, és itt le is telt a másfél óra! Zsuzskával még felmentünk lefényképeztük az üvegpiramisokat, közben azon röhögtünk, hogy Rober Langdon vajon megtalálta-e már a Szent Grált? Aztán visszazökkenve a valóságba kerestünk egy éttermet, ahol drágapénzért ettem egy franciás, lecsószerű valamit, ami nagyon tré volt!
Utolsó próbatételként Csilla nélkül kellett gyülekeznünk a megadott helyen és időben, majd visszamenni a szállodába, ahol már várt ránk a busz. Bepakoltuk a bőröndöket és már úton is voltunk a repülőtér felé! Útközben láttuk azt az egyetemvárost, ahová Szent Benedek elrohant hóna alatt a fejével, megmutatta Csilla a Le Bourget repülőtérre vezető utat, majd jó fél órás buszozás után megérkeztünk.
Átesve az útlevélellenőrzésen lepakoltunk a tax-free zónában, még egy gyors kört futva ajándékvásárlás ügyben. Itt már ezerrel be voltam sózva a következő repülés miatt, valószínű ezért telt olyan lassan az idő… Aztán bemondták, hogy lehet bechekkolni, a szokásos macerák után már bent ültünk a váróban, ahonnét láttuk, hogy a repcsink már csövön áll, de még nem lehetett beszállni. A már említett franciás szokásoknak megfelelően, persze véletlenül sem a kiírt időben, de megnyitották a gépet és elfoglalhattuk a helyünket! Ablak mellett ültem, sikerült megfigyelnem a reptér dolgozóit, miközben szakszerűen dobálják a bőröndöket, lefényképeztem egy indulni készülő Boeing 777-est, majd mi is gurulni kezdtünk a kifutó felé.
Na, amit ott láttunk, az nem volt egy utolsó látvány –szó szerint dugó a kifutó végénél! Kb. 8-9 repülő várakozott felszállásra velünk együtt, arra gondoltam, mire ránk kerül a sor, megőszülök, de ekkor egy T-Mobile-os repi előreengedte a gépünk és már a levegőben is voltunk. Gyönyörű látvány volt a naplemente a levegőből, ahogy a havasokra emlékeztető felhőtömeget narancssárgára festette a lenyugvó nap, hát az valami gyönyörű volt! Aztán besötétedett…
Szinte a semmibe repültünk, az alattunk lévő felhőtömegtől csak azután lehetett látni a kivilágított városokat, mikor elkezdtünk ereszkedni. A gép folyamatosan süllyedt, majd jól hallhatóan kinyílt a futómű, felvillant a szárnyon lévő reflektor és mire észbekaptam, már le is szálltunk!
Nagyon fáradtan kiszálltunk és örömmel konstatáltuk, hogy magyar köszönést hallunk olyan valakitől, aki nem a csoporthoz tartozik: a rampás fiú! Ismét útlevél ellenőrzés, egész megtisztelve éreztem magam, hogy a határőr néni hajlandó foglalkozni velem, bár azzal a fejjel inkább ne tette volna! Itthon vagyunk!
Párizs 5.nap
Ez a nap is a jól megszokott módon indult; ébresztő, reggeli, gyülekező a szálloda halljában, majd irány az első látnivaló: a Sacré Coeur bazilika a Montmartre csúcsán.
Jó 20 perc metrózás, no meg egy kis séta után megérkeztünk a „hegy” lábához. (A franciák hegynek hívják, valójában még a domb is túlzó kifejezés lenne rá.) Itt Csilla egyből odaterelt minket a budavári siklóhoz hasonló szerkezethez, majd ahogy a párizsi népnek szokása, gyorsan feltolongtunk az egyikre.
Miután felértünk és megálltunk a bazilika lábánál, igazából már meg sem lepődtem! Az elmúlt napok során átértékeltem magamban a nagyság fogalmát, így ezek után a Sacré Coeur méretei már nem voltak annyira meglepőek! Viszont maga az épület érdekes volt, a klasszikus keresztény építészeti stílusok erősen ötvözve volta a bizánci stílus jegyeivel, emiatt nem kifejezetten volt olyan „templom fílingje”. Csilla elmondott néhány tudnivalót a benti viselkedésről; mivel ez a hely Párizs egyetlen olyan temploma, ahová éjjel-nappal, bárki betérhet imádkozni, ezért bent nagyon csendben kell lenni, valamint szigorúan tilos fényképezni.
Belépve csodálatos látvány fogadott minket, kétoldalt hatalmas oszlopsor, szemben az oltár felett egy 40 méter átmérőjű „fél kupola”, amin 1x1 centis mozaikkövekből Jézus volt kirakva egy olyan technikával, hogy akármilyen szögből néztük, sehogy sem mutatott torz képet. A padsor teljes hosszában a mennyezeten -szintén ezekből a kicsi mozaikokból- különböző szentek képeit lehetett szemügyre venni. Azért nem hazudtoltam meg magam –leülve az egyik padsorba, miközben ámultam a mozaik szépségén és méretén, valahogy elsült a fényképező a kezemben!
A bazilikából kiérve a már jól megszokott rövidke szabadidő következett, mialatt lehetőségünk nyílt sétálni egy nagyot a híres művész negyedben. Itt aztán volt mi szem-szájnak ingere, művészek százai árulták a szebbnél szebb festményeket, rajzokat, grafikákat, amikért finoman szólva nem éppen aprópénzt kértek! Jó fél órát tátottuk a szánkat, majd beültünk egy kis kávézóba, ahol a hátralévő szabadidőnket töltöttük… itt már annyira fáradtak voltunk, annyira megcsömörlöttünk az elmúlt napokban látott rengeteg szép helytől, hogy már arról beszélgettünk, kicsit jó lesz hazamenni és emészteni a dolgokat –pedig a java még csak ezután következett!
Miután újra egybegyűlt a csoport, elindultunk a következő látnivalóhoz, ami a híres Invalidusok Dómja és egyben I. Napóleon nyughelye volt. A dóm maga egy hatalmas bazilika-szerű monstrum épület, aminek egyik látványossága a messziről szembetűnő színarany kupola! Ez már önmagában sem volt utolsó látvány, belépve azonban a kor építészetének egyik legdurvább termékével találtuk szembe magunkat! A bejárattal szemben –nagyjából a dóm közepén- állt a hatalmas oltár, ami engem egy baldachinos ágyra emlékeztetett. Csakhogy ennek a 4 oszlopa fehér erezetű fekete márványból voltak, tetején arany angyalokkal, középen hatalmas arany feszülettel. Kétoldalt márvány lépcsősoron keresztül sétáltunk le Napóleon sírjához, ami a dóm szintje alatt kb. 2 emelettel volt, bejáratánál 2 kb. 4 méter magas feketemárvány alak kezükben díszpárna, rajtuk a koronázási ékszerek. A szarkofághoz érve tűnt fel, hogy jó másfél méterrel alatta vagyunk, ekkor tudtuk meg, akaratunk ellenére, lentről felnézünk Napóleonra, fentről nézve fejet hajtunk neki –egy szinten vele soha nem állhat senki, még halála után sem! Lent körbesétáltunk, jókora adag információt kaptunk a császár életéről és személyiségéről, megnéztük a Sasfiók sírkamráját, megcsodáltuk az angyalokkal díszített oszlopsort, melyek a szarkofágot „védik”, majd felfele indultunk, hogy „fejet hajtsunk” emberünknek! Az épület további érdekessége, hogy magát a „gödröt”, ahol a szarkofág található jóval a dóm építése után ásták ki, mindezt úgy, hogy az épület nem rogyott meg! Ezután ismét kaptunk egy kis szabadidőt, gyorsan megnéztük a sugárirányban lévő melléképületekben Vauban, Foch tábornok és Turenne szarkofágjait, amik szintén nagyon durván néztek ki… Az volt az érzésem, hogy nem tudnék olyan márvány fajtát mondani, amit ne lehetne megtalálni, a szivárvány minden színében pompáztak és akkor még nem említettem a márványintarziás padlót!
Következő állomásunk a nem messze lévő Rodin Múzeum volt. A történetnek ezen részét nem nagyon részletezném, egy kis kastély-szerű épület volt maga a múzeum, a parkettája nyikorgott veszettül, állotszagú termeiben (inkább szobáiban) igen csak érdekes elmére utaló alkotások… kicsit az volt az érzésem, mint a Van Gogh kiállításon: „Ez a csávó nem volt százas, az tuti!” Viszont itt sikerült egy nagyon baró képet csinálnom a híres ’Gondolkodóról’, hátterében az Eiffel-toronnyal.
Ezt követően egy számomra ismételten nem túl izgis program következett: vásárlás a La Fayette áruházban! Na ez aztán nem volt semmi! Annak ellenére, hogy otthon felkészítettek, óriási volt a megdöbbenés! Lényegében egy óriási háztömbnyi épületkomplexumról van szó, aminek a 65-70%-ka parfüméria és butik. Apuval úgy döntöttünk, hogy amíg a csajok shoppingolnak, addig mi felkutatjuk a kajákat. Ennek reményében nyakunkba vettük az áruházat, ám jó 20 perc keresgélés után még mindig a tömény parfümszagú butikok közt rohangáltunk –szupermarketnek nyoma sem volt. Ekkor arra jutottunk, hogy felhívjuk Csillát, aki majd jól elmagyarázza, meg is próbálta, de csak nem sikerült kajára lelni! Ekkor már olyan ideges voltam, hogy nem igaz, azon filóztam, hogy „Ezek biztos ruhát és parfümöt zabálnak!” Ismételten telefonáltunk, amikor Csilla közölte, hogy megáll ott ahol van, keressük meg és megmutatja hol is van a szupermarket.
Hát valóban ott volt, ahol ő mondta, annyi különbséggel, hogy egy butikon keresztül lehetett bemenni, így nem csoda, hogy nem találtuk meg! Beérve egyből megrohantuk a sajtos pultot, millió féle sajt közül lehetett válogatni, aztán kerestünk jófajta dijon-i mustárokat, majd összefutva Csillával rádumált egy üveg citromlekvárra (ami azóta is a spájzban rohad) és megmutatta, melyik csokikból érdemes vásárolni. Az egyetlen probléma az volt, hogy iszonyatosan drága volt minden! A következő meglepi a pénztárnál ért minket –miután sorba beütötte a néni a dolgokat egy csinos kis összeg jelent meg a kijelzőn, amitől azt hittük elájulunk! Gyorsan végignéztük a kosarat –„Ennyit vásároltunk volna?” Aztán észrevettem, hogy két szám van a kijelzőn –egy frankban mutatta az árat, egy meg euróba!
Újra összeállt a csopi (Csilla így hívott minket) elindultunk vissza a szállodába. Leszálltunk a Guard el’Est-nél, ekkor úgy döntöttem, hogy engem baromira érdekel a TGV, így leszakadva a csoporttól, betértem a pályaudvarra. Szerencsémre pont állt is bent egy, jól szemügyre vettem, pár fénykép, gyors vásárlás egy Relay trafikban, és már mentem is vissza a többiek után, hogy rákészüljek az est fénypontjára: Moulin Rouge!
Igazából ide nem nagyon akartam menni, de még első este Tours-ba, miután Csilla megtudta, hogy táncoltunk a Hugommal, közölte, hogy akkor Moulin-t nekünk mindenképp látnunk kell! Így hát feliratkoztunk mi is!
Szóval, egy gyors tusolás után magunkra öltöttünk egy „elegánsabb” hacukát és elindultunk. A pályaudvar mellett találkoztunk egy másik magyar csoporttal, az ő buszukkal mentünk és ők is vittek vissza minket előadás után. Odaérve leesett az állunk, ugyanis kilóméteres sorral találtuk szembe magunkat és hát az elmúlt napokban nem voltunk ahhoz szokva, hogy sorba kelljen állni!
Bent nagyjából minden olyan volt, amilyennek képzeltem. Vörös asztalkák, rajtuk kis lámpák és pezsgősüvegek a Moulin Rouge saját pincészetéből (A legjobb száraz pezsgő volt, amit valaha ittam) Némi hoza-vona után elfoglaltuk a helyünket, majd szinte óramű pontossággal el is kezdődött az előadás.
Fantasztikus volt! Félmeztelen táncoslányok, zsonglőrök, bűvészek, humoristák, szivárványszínű díszletek, meztelen néni a kiemelkedő medencében egy kígyóval… szóval az egésznek az összhatása olyan volt, hogy azt nem lehet kifejezni! Mint minden jó dolog, sajnos ez is hamar végetért, pedig jó 2 órás volt a műsor! Utána egy kicsit még ottmaradtunk, megiszogattuk a maradék pezsgőnket és próbáltuk 1000%-ig kiélvezni a hely fílingjét, elvégre az igazi, párizsi Moulin Rouge-ban voltunk!
A másik magyar csoport már várt ránk, így gyorsan buszra szálltunk és elindultunk vissza a szállodába, ahol szerintem egy „egymásszavábavágós” élménybeszámolót tartottunk Nagyinknak szunya előtt...
Jó 20 perc metrózás, no meg egy kis séta után megérkeztünk a „hegy” lábához. (A franciák hegynek hívják, valójában még a domb is túlzó kifejezés lenne rá.) Itt Csilla egyből odaterelt minket a budavári siklóhoz hasonló szerkezethez, majd ahogy a párizsi népnek szokása, gyorsan feltolongtunk az egyikre.
Miután felértünk és megálltunk a bazilika lábánál, igazából már meg sem lepődtem! Az elmúlt napok során átértékeltem magamban a nagyság fogalmát, így ezek után a Sacré Coeur méretei már nem voltak annyira meglepőek! Viszont maga az épület érdekes volt, a klasszikus keresztény építészeti stílusok erősen ötvözve volta a bizánci stílus jegyeivel, emiatt nem kifejezetten volt olyan „templom fílingje”. Csilla elmondott néhány tudnivalót a benti viselkedésről; mivel ez a hely Párizs egyetlen olyan temploma, ahová éjjel-nappal, bárki betérhet imádkozni, ezért bent nagyon csendben kell lenni, valamint szigorúan tilos fényképezni.
Belépve csodálatos látvány fogadott minket, kétoldalt hatalmas oszlopsor, szemben az oltár felett egy 40 méter átmérőjű „fél kupola”, amin 1x1 centis mozaikkövekből Jézus volt kirakva egy olyan technikával, hogy akármilyen szögből néztük, sehogy sem mutatott torz képet. A padsor teljes hosszában a mennyezeten -szintén ezekből a kicsi mozaikokból- különböző szentek képeit lehetett szemügyre venni. Azért nem hazudtoltam meg magam –leülve az egyik padsorba, miközben ámultam a mozaik szépségén és méretén, valahogy elsült a fényképező a kezemben!
A bazilikából kiérve a már jól megszokott rövidke szabadidő következett, mialatt lehetőségünk nyílt sétálni egy nagyot a híres művész negyedben. Itt aztán volt mi szem-szájnak ingere, művészek százai árulták a szebbnél szebb festményeket, rajzokat, grafikákat, amikért finoman szólva nem éppen aprópénzt kértek! Jó fél órát tátottuk a szánkat, majd beültünk egy kis kávézóba, ahol a hátralévő szabadidőnket töltöttük… itt már annyira fáradtak voltunk, annyira megcsömörlöttünk az elmúlt napokban látott rengeteg szép helytől, hogy már arról beszélgettünk, kicsit jó lesz hazamenni és emészteni a dolgokat –pedig a java még csak ezután következett!
Miután újra egybegyűlt a csoport, elindultunk a következő látnivalóhoz, ami a híres Invalidusok Dómja és egyben I. Napóleon nyughelye volt. A dóm maga egy hatalmas bazilika-szerű monstrum épület, aminek egyik látványossága a messziről szembetűnő színarany kupola! Ez már önmagában sem volt utolsó látvány, belépve azonban a kor építészetének egyik legdurvább termékével találtuk szembe magunkat! A bejárattal szemben –nagyjából a dóm közepén- állt a hatalmas oltár, ami engem egy baldachinos ágyra emlékeztetett. Csakhogy ennek a 4 oszlopa fehér erezetű fekete márványból voltak, tetején arany angyalokkal, középen hatalmas arany feszülettel. Kétoldalt márvány lépcsősoron keresztül sétáltunk le Napóleon sírjához, ami a dóm szintje alatt kb. 2 emelettel volt, bejáratánál 2 kb. 4 méter magas feketemárvány alak kezükben díszpárna, rajtuk a koronázási ékszerek. A szarkofághoz érve tűnt fel, hogy jó másfél méterrel alatta vagyunk, ekkor tudtuk meg, akaratunk ellenére, lentről felnézünk Napóleonra, fentről nézve fejet hajtunk neki –egy szinten vele soha nem állhat senki, még halála után sem! Lent körbesétáltunk, jókora adag információt kaptunk a császár életéről és személyiségéről, megnéztük a Sasfiók sírkamráját, megcsodáltuk az angyalokkal díszített oszlopsort, melyek a szarkofágot „védik”, majd felfele indultunk, hogy „fejet hajtsunk” emberünknek! Az épület további érdekessége, hogy magát a „gödröt”, ahol a szarkofág található jóval a dóm építése után ásták ki, mindezt úgy, hogy az épület nem rogyott meg! Ezután ismét kaptunk egy kis szabadidőt, gyorsan megnéztük a sugárirányban lévő melléképületekben Vauban, Foch tábornok és Turenne szarkofágjait, amik szintén nagyon durván néztek ki… Az volt az érzésem, hogy nem tudnék olyan márvány fajtát mondani, amit ne lehetne megtalálni, a szivárvány minden színében pompáztak és akkor még nem említettem a márványintarziás padlót!
Következő állomásunk a nem messze lévő Rodin Múzeum volt. A történetnek ezen részét nem nagyon részletezném, egy kis kastély-szerű épület volt maga a múzeum, a parkettája nyikorgott veszettül, állotszagú termeiben (inkább szobáiban) igen csak érdekes elmére utaló alkotások… kicsit az volt az érzésem, mint a Van Gogh kiállításon: „Ez a csávó nem volt százas, az tuti!” Viszont itt sikerült egy nagyon baró képet csinálnom a híres ’Gondolkodóról’, hátterében az Eiffel-toronnyal.
Ezt követően egy számomra ismételten nem túl izgis program következett: vásárlás a La Fayette áruházban! Na ez aztán nem volt semmi! Annak ellenére, hogy otthon felkészítettek, óriási volt a megdöbbenés! Lényegében egy óriási háztömbnyi épületkomplexumról van szó, aminek a 65-70%-ka parfüméria és butik. Apuval úgy döntöttünk, hogy amíg a csajok shoppingolnak, addig mi felkutatjuk a kajákat. Ennek reményében nyakunkba vettük az áruházat, ám jó 20 perc keresgélés után még mindig a tömény parfümszagú butikok közt rohangáltunk –szupermarketnek nyoma sem volt. Ekkor arra jutottunk, hogy felhívjuk Csillát, aki majd jól elmagyarázza, meg is próbálta, de csak nem sikerült kajára lelni! Ekkor már olyan ideges voltam, hogy nem igaz, azon filóztam, hogy „Ezek biztos ruhát és parfümöt zabálnak!” Ismételten telefonáltunk, amikor Csilla közölte, hogy megáll ott ahol van, keressük meg és megmutatja hol is van a szupermarket.
Hát valóban ott volt, ahol ő mondta, annyi különbséggel, hogy egy butikon keresztül lehetett bemenni, így nem csoda, hogy nem találtuk meg! Beérve egyből megrohantuk a sajtos pultot, millió féle sajt közül lehetett válogatni, aztán kerestünk jófajta dijon-i mustárokat, majd összefutva Csillával rádumált egy üveg citromlekvárra (ami azóta is a spájzban rohad) és megmutatta, melyik csokikból érdemes vásárolni. Az egyetlen probléma az volt, hogy iszonyatosan drága volt minden! A következő meglepi a pénztárnál ért minket –miután sorba beütötte a néni a dolgokat egy csinos kis összeg jelent meg a kijelzőn, amitől azt hittük elájulunk! Gyorsan végignéztük a kosarat –„Ennyit vásároltunk volna?” Aztán észrevettem, hogy két szám van a kijelzőn –egy frankban mutatta az árat, egy meg euróba!
Újra összeállt a csopi (Csilla így hívott minket) elindultunk vissza a szállodába. Leszálltunk a Guard el’Est-nél, ekkor úgy döntöttem, hogy engem baromira érdekel a TGV, így leszakadva a csoporttól, betértem a pályaudvarra. Szerencsémre pont állt is bent egy, jól szemügyre vettem, pár fénykép, gyors vásárlás egy Relay trafikban, és már mentem is vissza a többiek után, hogy rákészüljek az est fénypontjára: Moulin Rouge!
Igazából ide nem nagyon akartam menni, de még első este Tours-ba, miután Csilla megtudta, hogy táncoltunk a Hugommal, közölte, hogy akkor Moulin-t nekünk mindenképp látnunk kell! Így hát feliratkoztunk mi is!
Szóval, egy gyors tusolás után magunkra öltöttünk egy „elegánsabb” hacukát és elindultunk. A pályaudvar mellett találkoztunk egy másik magyar csoporttal, az ő buszukkal mentünk és ők is vittek vissza minket előadás után. Odaérve leesett az állunk, ugyanis kilóméteres sorral találtuk szembe magunkat és hát az elmúlt napokban nem voltunk ahhoz szokva, hogy sorba kelljen állni!
Bent nagyjából minden olyan volt, amilyennek képzeltem. Vörös asztalkák, rajtuk kis lámpák és pezsgősüvegek a Moulin Rouge saját pincészetéből (A legjobb száraz pezsgő volt, amit valaha ittam) Némi hoza-vona után elfoglaltuk a helyünket, majd szinte óramű pontossággal el is kezdődött az előadás.
Fantasztikus volt! Félmeztelen táncoslányok, zsonglőrök, bűvészek, humoristák, szivárványszínű díszletek, meztelen néni a kiemelkedő medencében egy kígyóval… szóval az egésznek az összhatása olyan volt, hogy azt nem lehet kifejezni! Mint minden jó dolog, sajnos ez is hamar végetért, pedig jó 2 órás volt a műsor! Utána egy kicsit még ottmaradtunk, megiszogattuk a maradék pezsgőnket és próbáltuk 1000%-ig kiélvezni a hely fílingjét, elvégre az igazi, párizsi Moulin Rouge-ban voltunk!
A másik magyar csoport már várt ránk, így gyorsan buszra szálltunk és elindultunk vissza a szállodába, ahol szerintem egy „egymásszavábavágós” élménybeszámolót tartottunk Nagyinknak szunya előtt...
Ismételten nem emlékszem a felkelés időpontjára, az viszont tisztán rémlik, hogy Istenien finomat reggeliztünk! Ugyan –ahogyan azt előre megmondták- valóban szegényesebb volt a választék, mint Tours-ba, viszont a már klasszikusnak számító croissant, vaj, sonka, tojás névre hallgató hozzávalók itt is nagy mennyiségben álltak rendelkezésre, szóval nem panaszkodom!
Reggeli után gyors összepakolás és már úton is voltunk! A metrónál mindenki vett személyenként egy 10-es gyűjtőjegyet, majd elindultunk aznapi első állomásunkra a Sainte Chapelle kápolnához. Ez a Szajna azon kis szigetén található, ahol az első őslakók letelepedtek. Itt épült meg később a gótikus stílusú kápolna, mely ma a Párizsi bíróság épületkomplexumának területén áll. Ennek köszönhetően a bejutás nem volt egyszerű, motozás, táskavizit, átvilágítás, itthon a Parlamentbe lehet így bejutni! Csilla röviden felvázolta a kápolna történetét, meg a hozzá kapcsolódó kis történeteket, legendákat.
Ezután szépen öregurasan beballagtunk, engem személy szerint ledöbbentett egy kicsit a látvány, ugyanis a falak, az oszlopok aranyszínűre voltak festve, a különböző vallási kisképek, Anjou-liliomos címerek meg mindenféle színben ragyogtak –egy adta merő giccs! Szerencsére nem sok időm maradt szörnyülködni, ugyanis egy szűk csigalépcsőn felmentünk az ’emeletre’, ami hát hogy is fogalmazzak… fantasztikus látványt nyújtott!
Több méter magas ólomüveg ablakok ragyogtak a szivárvány színeiben, amiben szintén a kék szín dominált. Ezeken az ablakokon a francia történelem minden fontos mozzanata, eseménye megtalálható, érdekességük, hogy II. világháború idején egyesével lerajzolták a kis képregényre emlékeztető ablakdarabokat, majd, hogy megóvják az esetleges pusztulástól elásták őket. Ami a leghihetetlenebb, hogy e terv bevált, az ablakok 99%-ban eredeti formájukban tekinthetők meg ma is! A megdöbbenésünk fokozódott, miután hátranéztünk, ott ugyanis egy közel
Ezután gyalogosan elindultunk a Notre Dame-hoz (azóta is kiráz a hideg, olyan hihetetlen szép és valami olyan ’szellemiség’ járja át azt a helyet, hogy ma is beleborzongok). Itt ért minket egy kis meglepetés, ugyanis előttevaló héten halt meg egy magasrangú egyházi személy, akinek épp a búcsúztatására értünk oda. Az katedrális előtti tér kordonnal körbe volt kerítve, kordonon belülre jóformán semmit nem lehetett bevinni; az üdítőket vagy elvették, vagy lecsavarták a kupakjaikat, táskákat átnézték, még azt hiszem tán volt akit meg is motoztak!
Miután bejutottunk kaptunk kb. 10 percet, hogy gyönyörködjünk az épületben, meg hogy nézzük a szertartást (láttuk, ahogy az érsek koporsóját beviszik az oltár elé), ez idő alatt Csillának az az ötlete támadt, hogy mivel bemenni úgysem tudunk, ezért aznap „csak” kívülről ismerkedünk a Notre Dame-mal, és majd a vasárnapot úgy alakítjuk, hogy visszamegyünk.
El is indultunk hát körbe, teljesen meglepődtem, ugyanis sosem láttam még azelőtt hátulról a katedrálist –igazából nem tudnám megfogalmazni, hogy képzeltem el, de nem így! Mindenesetre lenyűgöző látvány volt… rengeteg vízköpője sokszor előhozta a Disney-s rajzfilm egy-egy jelenetét!
Itt került említés a ’toronyőr’ legendáról, amiből annyi igaz, hogy valóban volt egy Quasimodo nevű illető, aki egy sánta, beteges sekrestyés volt, a katedrális bal falán van is egy őt ábrázoló szobor.
Ezután megbeszéltük Csillával meg a csapattal, hogy kb. egy órát lehet nézelődni, vásárolni, kávézni, enni stb., utána indulunk tovább. Elleptük az első utunkba kerülő üzletet, vettünk képeslapokat, hűtőmágneseket, meg mindenféle apróságot. A szívem szakadt meg, árultak egy nagyon szép goblein-hímzéses zöld díszpárnát arany liliommal a közepén, de miután kiderült, hogy több, mint 8000Ft, lemondtam róla! Az üzletből kiérve elindultunk a Szajna irányába, ahol egy gyalogos-híd lábánál épp kezdett kirakodni egy művész fazon, majd jól felismerhetően elkezdte rajzolni a katedrálist. Akkor kaptunk sokkot, mikor kb. 20 perccel később ismét arra jártunk és olyan állapotban volt a műve, hogy hihetetlen! Időnk erőteljesen fogytán volt, ezért kissé rohamléptekben visszaindultunk a találkahely irányában, majd mivel volt még pár perc elmentünk és egy kisebb vagyonért ettünk egy-egy bagettes szendvicset. Együtt volt a csapat, indultunk is tovább, ekkor Anyu meg Zsu kicsit lemaradtak, visszarohantak venni Maminak egy sálat, mivel baromi hideg volt és hát nem éppen ennek megfelelően volt öltözve.
Egy jó ¾ órás sétát követően megérkeztünk a Musée d’Orsay-ba. Útközben mazsoláztunk a Szajna partján lévő árusok kínálatából, akik mindenféle antik könyveket, képeslapokat, posztereket, apró csecsebecséket árultak, némelyeket igen borsos áron.
Az Orsay-hez érve Csilla bemutatta nekünk a tárlatvezetőnket, mivel Ő nem francia állampolgár ezért nem tarthatott vezetést nekünk. Egy első látásra igencsak furcsa nénit kaptunk, aki kora ellenére pörgött, mint a körhinta. Megkaptuk a kis fülreakasztós adóvevőket, amiken keresztül hallottuk a nénit, aki lelkesen elkezdett magyarázni úgy, hogy közben az összes rohangáló, üvöltöző, hülyén felöltözött gyereket és szüleit savazta ezerrelJ
Az Orsay Múzeum egyébként valaha egy pályaudvar volt –évtizedekkel ezelőtt alakították át múzeumnak- így el lehet képzelni a méreteket! Másfél órás volt a tárlatvezetés, ennek tükrében jóformán végigrohantunk az egész múzeumon úgy, hogy a néni igyekezett megmutatni a nagy jelentőséggel bíró, korszakalkotó, legfontosabb alkotásokat. Nem sok kedvem volt az egészhez, viszont annyira érdekesen magyarázta a technikákat, az ecsetvonások irányát, a stílusokat stb. stb. stb., hogy komolyan mondom, a végére kezdett egészen érdekessé válni. Még a Van Gogh termet is sikerült úgy végignéznem, hogy ha azokat a részleteket figyeltem, amikre a néni felhívta a figyelmet, nem találtam olyan szörnyűnek a festményeit.
Szerencsére mielőtt összeestünk volna a fáradtságtól lejárt az időnk és egy laza fél órára le tudtunk ülni a múzeum előtti lépcsősorra, ahol egy francia kislány baromi lelkesen osztogatta egy múzeum szóróanyagát és magyarázta, hogy menjünk be! Tök ari voltJ
Kicsit kipihenve ismét buszra szálltunk, majd elindultunk a Panteon felé. Miután leszálltunk „Ha már ott vagyunk” alapon bementünk a Luxemburg-kert –be, ami gyakorlatilag egy közpark Párizs szívében. Érdekessége, hogy itthon olyat maximum a botanikus kertekben láthatunk, megdöbbentő, hogy ott mennyire képesek a vigyázni rá az emberek!
Miután eltöltöttük azt a röpke 20 percet, amit kaptunk, elindultunk a pár percnyire lévő Panteonhoz. Egy relatív széles utcán sétáltunk, mindkét oldalon nagyon szép, homokszínű kőből épült házak voltak, feketére festett kovácsoltvas erkélykorláttal. Innen egy ’kicsi’ térre érkeztünk, melynek közepén a Panteon hatalmas épülete állt! A teret jobbra-balra a Sorbonne (azt hiszem jogi karának) épülete vette körbe. A bejáratnál megállva előszedtük a múzeumbérletünket, közben Csilla mesélt egy kicsit az épületről, melyet XV. Lajos építtetett, majd a forradalom után a Dicsőség Temploma nevet kapta, hogy híres emberek temetkezési helye legyen. Bejáratánál 20-25 db hatalmas kőoszlop tartotta a háromszög alakú, díszes faragványokkal teli óriási homlokzatot! Belépve ismét ledöbbentünk a méretektől, hihetetlen nagyságú boltívek, az a hatalmas kupola, csodaszép freskók a mennyezeten –tényleg nem lehet szavakkal leírni a látványt! A bejárat mellett az első falfestmény Szent Benedeket ábrázolja lefejezésekor, amint a fő nélküli teste lehajol levágott fejéért –a történetet már ismerjük. Tovább sétálva ismét egy ismerős nevet olvashatunk a következő gigászi alkotáson: Attila a Hun! Meglepődünk, hogy 1200 km-re kishazánktól azért tudják mi fán terem a magyar, no és persze Attila és a hunok által keltett rettegés sem ismeretlen arrafele! Ezután ismét Jeanne d’Arc-kal találkozhatunk, 4 hatalmas festmény örökíti meg élete 4 fő mozzanatát az utókornak: Jeanne-hoz leszáll egy angyal, aki kardot ad neki, Jeanne győzelemre segíti Orleans-t, Károlyt királlyá koronázzák, majd Jeanne a máglyán…
A kupolából vékony drótkötélen lóg egy nagy golyó, teljesen meglepődöm, tudom mi az: egy Fouco-inga, mely folyamatos kilengésével, a Föld forgásával együtt dolgozva mutatja a pontos időt! (Persze a drótkötél hossza, a kilengés mértéke és a golyó súlya, mind szigorú szabályokhoz kötve lett létrehozva –csak így működik pontosan!
Az oltár helyén, nagy emelvényen látható Szent Bernadett kőszobra, aki ugyebár a franciák védőszentje, kezében a hozzá tartozó kard, körülötte őt dicsőítő katonák, polgárok.
Miután körbejártuk a nagy teret, elindulunk le az altemplomba, ahol olyan hírességek sírjaival találkoztunk, mint Rousseau, Voltaire, Victor Hugo, Zola, Marie és Pierre Curie.
A Panteonban tett látogatásunk után elindultunk az aznapi vacsora helyszínére, előtte azonban még gyors pillantást vetettünk a Szent Péter kápolnára, ami közvetlenül a Panteon mellett állt. Furcsa egy épület volt, mintha sok építészeti stílust kevertek volna össze építésénél, megtalálhatóak voltak a klasszikusnak mondott rózsaablakok, különböző gótikus motívumok, azonban két tornya közül az egyik egy minarethez hasonlított, a másik meg –szerintem- a soproni Tűztoronyhoz.
Rövid séta után megérkeztünk az étteremhez, ami egy XI. századi kápolnából lett kialakítva. Gyakorlatilag egy pincehelyiség volt az egész, enyhe megvilágítással, de hihetetlen hangulattal. A szűkös kis helyen az asztalok között egy gitáros és egy tangóharmonikás fickó mászkált, kellemes aláfestő zenét kreálva klasszikus francia nótákból!
Felszolgálták az étvágycsinálókat, nagyon finom fekete-ribizlis száraz pezsgőkoktélt, majd egy hatalmasat vacsoráztunk, közben meg jó kis száraz borokat iszogattunk! Közben a két zenész forma lelkesen játszott, majd miután látták, hogy a csoportunknak nagyon tetszik, leragadtak az asztalunknál. Énekeltek valami dalt Csilla szőke hajáról, majd jóformán együtt a társasággal elénekelték a Champs-Élysées-ről szóló dalt! A vacsora elfogyasztása után sajnos nem tudtunk sokat maradni, indulnunk kellett a Diadal-ívhez, aminek tetejéről megnézhettük a 10 órakor kezdődő, Eiffel-tornyot beborító fényjátékot.
Gyorsan csináltam még egy fotót az étterem előtt cigarettázó két zenészről, –akik lelkesen pózoltak- aztán elindultunk a legközelebbi metróállomásra.
A Diadal-ívhez érkezve már erősen esteledett, Csilla elmondta a tudnivalókat, megtekintettük a „francia névtelen katona sírját”, majd ki gyalogosan, ki lifttel, felmentünk az épület tetejére!
Odafentről nagyon jól megfigyelhető volt a már említett szimmetrikus városkép. A Diadal-ívtől 12 sugárút indul ki, madártávlatból nézve ezek csillagképet alkotnak, a leghíresebb ilyen sugárút a Chams-Élysées, mely a maga 10 sávjával és két oldalon sűrűn burjánzó fasorával valóban lenyűgöző látvány volt! E sugárút folytatása (a Diaidal-ív túloldalán) a
Jó 40 perce gyönyörködhettünk a kilátásban, amikor végre 10 óra lett és elkezdődött a fényjáték. Mondjuk a narancssárga lámpákkal kivilágított Eiffel-torony sem volt egy utolsó látvány a korom sötétben, viszont a fényjátéknak köszönhetően úgy festett, mintha milliónyi flitter csillogott volna rajta!
A megbeszélt időben találkoztunk a közeli metróállomás lejáratánál, Csilla elmondta, hogy ennyi volt a mai program, innen már csak a szállodába kell visszajutni és aludhatunk! Nagyon durván fáradt volt a csapat, még tűnődtünk, hogy egyénileg maradunk és sétálunk egy kicsit a Chams-Élysées-n, de már annyira fájt a lábunk, meg annyira fáradtak voltunk, hogy végül a hazaút mellett döntöttünk…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
